Megint úgy jön el az ősz, hogy egyetlen reményem se teljesül. Csak jön, bő lódenkabátját meglebbenti, és barna ujjával sietve körberajzolja a gesztenye leveleit. Megint! Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük. Egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.

Borongó felhők árnya hull már az égbolt füst színű öblébe, ébredő hajnali fény gyöngyöző fuvallatán hideg lehelet szövi légtakaróját. Lassú tél, álomként simul az elmúlás a holnap ölébe, gyermekként vacogó éj arcára szórva ónos, rideg csókját. A szerelmes, andalgó nyár elillant, mint egy távoli emlékbe zuhant pillanat. A reggeli pára nyirkos, tejfehér ködlepelbe fonta magát, a fák csupaszodó lombjait aranybarna s bíbor szálakkal hímezi a Nap. Kelyhébe olvadt már November sápadt réz lángja, tüzét a levelek erébe ontja, avarba borítva a Föld dombjait újjászületés égi nászával.

“Mért van, hogy a szívem csupa, csupa bánat? Siratom halálát a gyönyörű nyárnak. Siratom halálát a hulló levélnek, lassú hervadását a virágos rétnek. Siratom halálát égő forró könnyel, csicsergő madárdal, tavaszi virággal. Csak még egyszer jöjj el!”

Lassú internet, illetve nagyobb videónál előfordulhat, hogy a videóra 20. másodpercet (esetleg egy kicsivel többet) is várnod kell, indítás után!

Affection | ProjectAffection | World