Mennyi ember szenved különféle terhek súlya alatt, egyre csak abban reménykedve, hogy kérése elõbbutóbb meghallgatásra talál? Az imádság nagy lehetõség számunkra, mert benne azt szólíthatjuk meg,akinél nincs lehetetlen. Isten várja, hogy gyermekei minden gondjukat, bánatukat neki mondják el. Nem is az imádkozás fontossága kérdõjelezõdött itt meg. A nagy kérdés az, hogy mi vagy ki az alapja a reménykedésnek. Egy bizonyos személy, akit visszavárunk, erõs vágyakozás valami után, amirõl nem tudunk vagy nem akarunk lemondani, vagy pedig maga az élõ Isten? Ha õ, akkor minden a helyére kerül, mert akkor nem valami bizonytalanban reménykedünk: reménységünk alapja õbenne van. Az ilyen reménység pedig nem szégyenít meg. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy csupán valami olyasmiben reménykedünkreménykedünk- e egy vágyat táplálva, amit nem tudunk elengedni. Éjjel-nappal e körül forognak a gondolataink, ehhez kérjük és várjuk az Isten segítségét, mivel mi egyedül nem tudunk egyrõl a kettõre jutni. Az õ gondolatai azonban – ahogy ezt kijelentette nekünk – nem a mi gondolataink.

És arra sincs ígéret, hogy minden vágyunkat teljesíti. A reménykedés afféle passzív állapot, melyben a cselekvést a másik embertõl vagy a körülmények kedvezõ alakulásától reméljük, és ezt igyekszünk nyomatékosítani azzal, hogy imádkozunk is érte. Jézus beszél arról, hogy nem jól is lehet kérni, például amikor a kérésnek az az indítéka, hogy vágyaink kielégítést nyerjenek. Kérünk, de nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük.

„Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” Igen, a puszta reménykedés egy kicsit hasonlít a sült galamb várásához. Ehhez pedig a hitnek nem sok köze van. A reménység egészen más. Annak nem földi dolgok utáni vágyakozás az alapja, hanem maga az élõ Isten. Reménységed legyen az élõ Istenben. „